Ezért kopogtat az Emberiség 1950 óta az ajtómon. Mindegy, hol éltem, mennyire távol a világtól. Amióta először közreadtam egy könyvet^* erről a témáról, az életem többé nem a sajátom.

Szeretek másokon segíteni, és életem legnagyobb örömének tekintem, amikor azt látom, hogy egy ember megszabadítja önmagát az árnyaktól, amelyek elhomályosították napjait.

Az ember ezeket az árnyakat annyira sűrűnek látja, és azok olyan súllyal nehezednek rá, hogy amikor felfedezi, hogy ezek csak árnyak, és képes átlátni és átsétálni rajtuk, és újra megfürödhet a napfényben, akkor rendkívül boldognak érzi magát. És attól tartok, én is éppoly boldog vagyok, mint ő.

Sok emberi szenvedést láttam. Igen fiatalon bebarangoltam Ázsiát, és szemtanúja voltam a túlnépesedett és tudásukban elmaradott országok kínjainak és gyötrelmeinek. Láttam, amint az emberek közönyösen átlépik az utcán a haldoklókat. Láttam csupa csont és bőr gyermekeket. És mindezen nyomor és lealacsonyodás közepette találtam szent helyeket is, ahol hatalmas bölcsesség halmozódott fel, de gondosan elrejtették, és csupán babonaként adták tovább. Később a nyugati egyetemeken láttam az Embert, az anyagi dolgok és saját agyafúrtságának megszállottját, és láttam, hogyan rejtegeti fenyegető falai között azt a kis bölcsességet, amelynek tényleg a birtokában volt, és hogy miként tette azt elérhetetlenné a kevésbé kiváltságos közemberek számára. Átéltem egy szörnyű háborút is, és láttam a háború rettegését és fájdalmát, amelyen egyetlen tisztességes és emberséges szó sem enyhített. Nem kolostori életet éltem, és a bölcset, aki nem élt, és a tudóst, aki nem hajlandó megosztani tudását, megvetem.

Sok nálam bölcsebb ember élt, de kevesen jártak be ilyen hosszú utat.

Láttam az életet fentről lefelé és lentről felfelé. Mindkét arcát ismerem. És tudom, hogy van bölcsesség, és hogy van remény.

A II. világháború végén megsérült látóidegektől vakon, és a hátamat és csípőmet ért sérülésektől lebénulva azzal kellett szembenéznem, hogy gyakorlatilag nincs jövőm. Szolgálati nyilvántartásomban ez állt: „Ez a tiszt semmiféle neurotikus vagy pszichotikus tendenciát nem mutat”. De ez is ott állt: „Maradandóan rokkant”. És akkor jött az újabb csapás… Családom és barátaim elhagytak, mint egy feltehetőleg reménytelen nyomorékot, aki élete hátralévő napjaiban csak terhet jelentett volna számukra. Mégis, kevesebb, mint két év alatt visszaküzdöttem magam odáig, hogy ismét jó kondícióban voltam és erős – mindezt úgy, hogy pusztán azt használtam, amit tudtam, illetve amit sikerült megállapítanom az Emberről, valamint a világegyetemhez való viszonyáról. Nem volt senki, aki segített volna: amit tudnom kellett, magamnak kellett kitalálnom. És elég trükkös dolog úgy tanulni, hogy közben nem lát az ember. Lassanként hozzászoktam, hogy azt mondják: lehetetlen, nincs esély, nincs remény. Mégis, újra elkezdtem látni, járni, és teljesen új életet alakítottam ki. Boldog és elfoglalt életet, amely reményeim szerint hasznos is. Egyedül azokban a pillanatokban vagyok szomorú, amikor bigott emberek azt mondják másoknak, hogy minden rossz, és nem vezet semmilyen út sehová, és sehol nincs remény, és hogy nincs más, csak szomorúság, egyhangúság és vigasztalanság – és minden olyan erőfeszítés, amellyel másokat segíteni akarunk, hiábavaló. Én tudom, hogy ez nem igaz.

Így hát a filozófiám abban áll, hogy a bölcsességet meg kell osztani, segíteni kell másokat, hogy tudjanak segíteni saját magukon, és ezt folytatni kell minden „vihar” ellenére, mert mindig jön egy szélcsendes időszak. Ugyancsak figyelmen kívül kell hagyni az önző értelmiségi gúnyolódását, ahogy azt kiáltja: „Ne tárjuk fel a rejtélyt! Tartsunk meg mindent magunknak. Az emberek úgysem értik. ”

De mivel még sohasem láttam olyat, hogy a bölcsességnek bármi haszna is lett volna, amikor nem osztották meg, és mert szeretek másokat boldognak látni, és mert úgy találom, hogy az emberek túlnyomó többsége képes, és valóban megérti a dolgokat, folytatni fogom az írást, a munkát és a tanítást, amíg csak létezem.

Nem ismerek ugyanis olyan embert, akinek bármiféle
kizárólagos joga lenne az univerzum bölcsességéhez. A tudás azoké, akik képesek felhasználni
mások és önmaguk megsegítésére.

Mindnyájan boldogabb életet élnénk, ha a dolgokat egy kicsit jobban ismernénk és értenénk.

És van egy út ezek megismeréséhez, és van egy út a szabadsághoz.

A régi teret kell engedjen az újnak, az igazságnak le kell lepleznie a hazugságot, és az igazság – bár küzdenek ellene – végül mindig diadalmaskodik.

* A Dianetika: A szellemi egészség modern tudománya – 1950 májusában jelent meg.